Colin víziói

Boris Vian: Tajtékos napok

A sűrű életprogramú, gondolkodónak, matematikusnak, dzsessztrombitásnak sem tehetségtelen, írónak meg éppen kitűnő és sokoldalú Boris Viant ezzel a könyvével mutattuk be Magyarországon 1969-ben. Tajtékos napokja Queneau szavaival korunk legmeghatóbb szerelmi regénye. És ha az, korunk ízlése szerint az: cinkos kacsintások, minden álértéknek nekirontó vad bakugrások, torz fintorok kísérik a szégyenlős lira tiszta hegedűhangját, mígnem az eredeti humorral, leleményes szófacsarásokkal pergő-hullámzó, komédiának induló történet hirtelen sötét tragédiába fordul.

Ez volt az első olyan könyv, amit teljes mértékben a moly hatására olvastam. Korábban még csak nem is hallottam róla, pedig láthatóan rengetegen olvasták, és mint utóbb kiderült, ez is megjelent az Európa Zsebkönyvtár sorozatban, ennek következtében pedig ott figyelt a szüleim könyvespolcán. Onnan gyorsan lekaptam, és mivel láttam, hogy jó rövid, egy délután alatt el is olvastam.

Az első gondolatom az volt, hogy a sztori teljesen "beteg". Nem tudtam ugyanis előtte róla semmit, és igazándiból egy szinte szokványos szerelmi történetre számítottam, némi fordulattal fűszerezve. Ehelyett kiderült, hogy itt kérem szépen egy teljesen abszurd alkotásról van szó (egerekkel társalgás, betegséggel egyenes arányban betegszik meg a lakás stb.). Meg kell, hogy mondjam, hogy a könyvön remekül elszórakoztam, elolvasva azonban az összbenyomás vegyesnek mondható. Ahogy telik azonban az idő, egyre inkább jó szívvel gondolok rá, és jó szívvel tudom másoknak is ajánlani. Egy kis gyöngyszem, melynek eredményeként rájövünk, hogy a világot nem kell túl komolyan venni, mivel az élet rövid.

9/10